A hungarikumnak tekintett szaloncukor nem magyar találmány, igaz mi vagyunk az egyetlen nemzet, aki ezt az édességet a karácsonyfájára aggatja. A franciák már a XV. században készítettek fondantcukorkát, mely őse lehetett a mi szaloncukrunknak.
A vízzel felfőzött cukorba különböző ízesítő anyagokat (dió, kakaó, mogyoró, marcipán) tettek, majd a kihűlő masszát 2cm-es darabokra vágták. Kezdetben selyempapírba csomagolták, majd később színes sztaniolpapírba, melynek két végét kirojtozták. Az elkészített papírokat évekig őrizgették, és minden évben új édességet csomagoltak bele. A franciáktól nem egyből került hozzánk, hanem német közvetítéssel. Hosszú utat tett meg, mert nálunk a polgári családok a XIX. században kezdték házilag gyártani és díszíteni a fájukat. Kezdetben a neve nem is szaloncukor volt, hanem a németes hangzású szalonczukedlit használták. A házilag készített szaloncukrok igen változatosak voltak, rengeteg recept fordult elő. Az 1891-ben megjelent Hegyesi József által összeállított “A legújabb házi czukrászat” című könyvében tizenhétféle szaloncukor receptet találhatunk meg. A híres cukrászdák (Gerbeaud) nagy mennyiségű szaloncukrot használtak fel karácsony előtt. Későbbiekben a csokoládégyárak gépesítették a szaloncukor gyártását, csomagolását. Legtovább a csomagolópapír rojtozása maradt kézi munka, hisz a második világháború után is volt olyan gyár, ahol kézzel rojtozták a becsomagolt szaloncukrot. Mi magyarok nagyon szeretjük ezt az édességet, mert karácsony tájékán minden emberre mintegy 40dkg cukor elfogyasztása hárul a felmérések szerint.
Ha behatóbban érdekel a szaloncukor, akkor a budapesti Vendéglátó-ipari Múzeumban megnézhetsz több tucat régi csomagolópapírt, illetve láthatsz egy “ricselő gépet”, mellyel egy mozdulattal lehet rojtozni a csomagoló anyagot.